PILOT

"Egyszerre minden megváltozik. Magunk mögött hagyjuk a múltat és sebesen száguldunk az ismeretlen felé. A jövő felé. Távoli helyekre utazunk, hogy megpróbáljuk megtalálni az utunkat. Vagy megpróbáljuk elveszíteni önmagunkat és otthon keresünk élvezetet. A bajok akkor kezdődnek, ha nem vagyunk hajlandók változtatni és ragaszkodunk a régi szokásainkhoz. De ha túlságosan ragaszkodunk a múlthoz, a jövő talán sosem jön el. Ha a félelem áll az utunkba, csak ugorjunk az ismeretlenbe, és az ugrás hevében elszáll."

Amikor a világon valahol nyolc óra lesz, talán egy harang jelzi, vagy csak egy óra csipog, de biztosan valami prózai dolog történik mindenhol, kivéve New Yorkot. A szürke Castleburry is most ébredezhet, a felnőttek mogorván sietnek a munkahelyükre, a gyerekek talán a játszótéren rajzanak, vagy még jócskán nyáladzanak a párnájukra.

New Yorkban, a városban ahol sosem áll meg az élet, a felhőkarcoló-rengeteg közepén, a sokmilló lakás közül az egyikbe úgy ömlik be a napfény, mintha mindent fel akarna perzselni. Mintha tudná, hogy a két fiatal, aki ott lakik, tele van ambíciókkal, és reményekkel.

 - Ez a legeslegelső napod! Készen állsz? - kérdezte Walt kihívóan felhúzott szemöldökökkel.

 - Mi az hogy! - nevetett Carrie, és a fiúhoz vágott egy hímzéstől súlyos díszpárnát. Az áldozat szívére szorított kézzel eljátszotta, amint halálos sebet kap, és elterül a csatamezőn.

 - Ha-ha-ha! Most gúnyolódsz, mi? - provokálta a lány.

 - Reméljük, te nem fogsz így elterülni! - jelentette ki Walt. Kikászálódott az ágyából, és kinyújtóztatta karjait.

 - Csak szeretnéd! - Carrie maratoni sebességgel sprintelt ki a fürdőszobába. Tele volt élettel, pontosan így jellemezhetjük: energiabomba. Ez olyan, amin még a kávé sem tud mit lendíteni. Ma volt a második első napja az Interviewnál. Eddig is ott dolgozott, de ezelőtt csak heti egy napon dolgozott, ráadásul Castleburryből kellett bevonatozni. Félreértés ne essék, ha rajta múlt volna, heti nyolc napot töltött volna a szerkesztőségben. De van az az idő, amikor az ember ügyeiről felnőttek döntenek... De most ez megváltozott. Most heti ötször tipeghet majd el a szerkesztőségig New York 57. utcai penthouse kölcsön lakásából. Larissától kapta a kecót, Carrie önjelölt tündérkeresztanyjától, aki kokófelhői mögül is rendkívül hasznos tanácsokat tudott osztogatni. 

 Walt a lánnyal ellentétben komótosan ballagott ki a konyhába, reggeli után nézni.

 - Hát, ott sok ehetőt nem találsz! - jelentette ki Carrie Walt hűtőből kimeredő hátsójának.

 - Köszi, a tippet! vettem észre! - tette hozzá gúnyosan a fiú.

 - Naa, ne légy már ilyen mircimorci! - unszolta a lány. - Tudod, hogy ez a második első napom! Nem örülsz a sikeremnek?

 - Dehogynem! - mosolyodott el fáradtan Walt. - Csak tudod... tudod... nem! Tudod mit? Ez tényleg a te napod!

 - Valóban? - visszhangozta meglepetten Carrie. Igazán értékelte, hogy barátja visszafogta magát, és nem vette sorra a sérelmeit. Ugyanakkor mindig készen állt meghallgatni minden gondját-baját. Mindig, csak nem ma! Egyszer mindenki belefárad mások pátyolgatásába, ez alól pedig Carrie sem fog tudni kibújni, bármennyire tagadja.

 - Tudod mit? Öltözz, és amíg elkísérsz a szerkesztőségbe - jelentőségteljesen a fiúra nézett, ezzel jelezve, hogy elkíséri. - Miért, úgy sem csinálsz semmit! Út közben veszünk valamit. Meg majd a hűtőbe is bevásárolunk. - mindketten Larissára gondoltak, aki a hűtőjében a világért sem tartana mást, mint valami alkoholt, vagy drogot. De ki tudja, talán semmit sem tart benne, csak dísznek van?

 - Szerinted a new yorkiak használják egyáltalán a hűtőjüket, esznek ezek otthon egyáltalán? Mert ha nem, akkor nem lenne ciki kaját venni a sajátunkba? - kérdezte elgondolkodva Walt. - Talán csak egy díszdarab. Mit is mondjak, így még sosem nézegettem a hűtőket! - kritikusan méregetni kezdte Larissáét.

 - Hülye! - nevetett a lány.

 Pár perc múlva már az 57. utcán lépkedtek, kezeikben egy-egy papírpohárral. Waltéban kávé, míg Carrie-ében forrócsoki volt, a lány még mindig megtagadta a kávét.

 - Szóval, beszéltél valakivel otthonról? - kérdezte Walt. Carrie arcára felismerhetetlen kifejezés ült ki, mint aki teljesen kikapcsolta az agyát, és átment robotba.

 - Kire gondolsz? - a hangja kissé élesebb volt, mint eltervezte.

 - Hát.. - kezdte Walt, de meggondolta magát, és inkább nem folytatta.

 - Egy hétig sem tudunk sem bírjuk ki nélkülük?

 - Nem ezt mondtam. Csak kérdeztem. - visszakozott a fiú. Úgy tűnik ez Carrie-nek most kínos téma, jobb lett volna bele se kezdeni. Valójában a lány nem is értette, miért támadt most ezzel rá Walt. Mert ő így érezte, harckocsis támadásnak a szíve legintimebb csücskébe. Ha valakiről el lehet mondani, hogy menekült Castleburryből, az Walt volt. Ott ugyanis nem olyan toleránsak az emberek a transzneműekkel szemben, mint itt, New Yorkban.

 - Mouse nyári iskolába ment Westtel, Olaszországba. - felelte rövid hallgatás után nyugodt hangon. Amíg csöndben volt, legyőzte az ingerültségét, amit az otthona említése most kivált belőle. Mert ott nem úgy viselkednek vele, mint itt, New Yorkban. Otthon a lelkébe tipornak, itt körülrajongják...  Ott nem foglalkoznak vele, a kis szürke Carrie-vel, ellenben itt, New Yorkban szürke egérből színpompás paradicsommadárrá válik egy pillanat alatt, és mindenki kikéri a véleményét. Hogy csak párat említsünk a sok közül. New Yorki távlatból olyan gyerekesnek tűnt egész Castleburry, Donna laDonna, a sok dráma, a klub, az iskola, mindennel. Ezért is jött ő ide, ott már nincs semmi keresnivalója a családján, meg Mouse-on kívül. Gyerekesnek érezte áruló barátnőjét, Maggie-t is. Azt is gyerekesnek érezte, hogy haragot tart vele a leggyerekesebb dolog, Sebastian miatt. Az ember sokszor hiteget magával dolgokat mert sokkal jobban szeretné, az általa teremtett illúzió venné körül, és nem a komor valóság. Carrie sok igyekezete ellenére sem tudta magát becsapni, még mindig szerette Sebastiant, noha nem beszélt vele azóta, hogy...

 - Ühüm. És Dorrit? Ő hogy van? - próbált ködösíteni Walt.

 - Semmi extra. Te beszéltél Maggie-val? - a fiú úgy meglepődött a neki szegezett kérdéstől, hogy majdnem elejtette a poharát.

 - Nem. - felelte szűkszavúan. Úgy tűnt, Carrie kitalálta mi jár a fejében.

 - Tudod Walt, attól, hogy... hogy azok történtek, még nem fogok egész életemben úgy élni, hogy állandóan felemlegessem, vagy mindig megkérdezzem magamtól, mi lett volna, ha? Előbb vagy utóbb, de egyszer túl kell tennem magam rajta, akár tetszik, akár nem. Ez semmire sem mentség. Senkit nem fog érdekelni, úgyhogy jobb, ha nem sajnáltatom magam. Én nem fogok az ilyen esetekkel takarózni, amik fájdalmat okoztak nekem, nem úgy, mint egyesek.  - a fiú arcán halvány mosoly jelent meg. Az utalásból finoman sütött az indulat. Carrie próbál úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész. Mintha ő ilyen felszínes lenne. Walt nem akarta megbántani, ezért nem mondta hangosan, hogy lyukas a köpeny, amelybe burkolózni próbál. De még milyen lyukas!

 - És te beszéltél a szüleiddel? - kérdezte csevegő hangon a lány, de még ezzel a hangszínnel sem tudta oldani a mondat súlyát. Sőt, inkább csak szította a feszültséget.

 - Nem... - felelte csendesen a fiú. Nem, nem beszélt a szüleivel mióta is? Mióta megtudták róla, hogy meleg, és ha jól emlékszik, be sem engedték többé a házukba. Carrie talán nem emlékszik rá, hogy náluk lakott két hétig? Aztán itt lakik egy héte, ez összesen három hét. Pontosan három hete nem beszélt a szüleivel, és ha ez rajtuk múlik, ez pedig minimum nyár végig így is marad, aztán hogy mi lesz szeptemberben? Ez legyen csak a jövő gondja. Az a baj, sem Carrie, sem Walt nem tudta csak úgy figyelmen kívül hagyni ezeket a kételyeket.

 Ezekkel a problémákkal még a Carrie-Sebastian-Maggie szerelmi háromszög sem versenghetett.

 - De vajon miért? - fakadt ki a fiú. - Miért gondolja mindenki, hogy más lettem, mint akit egy hónapja még ismertek? Miért néz rám most mindenki más szemmel? Én még ugyanaz a fiú vagyok, ugyanazokban a ruhákban, ugyanazokkal a könyvekkel, ugyanazokkal a gondolatokkal. Még mindig én vagyok, Walt. Walt Reynolds. Főleg a szüleimnek kellene elfogadni? Ezek az úgymond változások semmit nem változtatnak meg velük kapcsolatban. Ők azok, akiket ez legkevésbé érint, és mégis, ők vannak leginább ellen. De miért? Miért csinál ebből mindenki ekkora ügyet?

 - Nem tudom Walt. - felelte gondterhelten Carrie.

 És mentek, lépkedtek tovább. Az életük komor pillanatai utánuk lebegtek, mégis távolinak tűntek. Most New York a valóság. És mindig a pillanatnak kell élni.

"Fontos, hogy mindig megkérdezzük magunktól, hányadán állunk a kapcsolatainkban? És talán kérdések feltevése után újra kell értékelnünk az életünket. Nem maradhatunk képmutató barátok mellett, mert annak semmi értelme. Sem olyan emberek mellett, akik nem fogadnak el. Változni mindig kell, de nem mások kedvéért, csak magunk miatt. De a kérdés csak arra is jó lehet, hogy fergeteges boldogságunkat beszennyezze. Minden válasz a felszín alatt van, elbújva, de folyamatosan áskálódik, kárt tesz, a kérdések csak abban segítenek, hogy tisztán lássunk, és a felszínre kirajzolva tudjuk, hol vagyunk sebesek."